Dobozi Eszter
Határ
félálomba – félhalálba ütötten,
kábán és már-már hitetlen
vártam a határt.
Verődött homlokom
a füstös ablaküvegnek, ahogy
kattogtak-zörögtek:
egy roncsolt szerelvény
s a bomlott vagonok
döglött váltókon, berozsdált
sínfonadékokon át – s kúszva szinte,
lomhán a félelem alagútjaiban,
mint lassún araszolgatva mászik
egy fej nélküli kígyó,
megszabdalt giliszta,
romlott páncélú bogár –
e félig álomból néztem,
s csak szemem sarkából a hátra maradót:
odalent nyögött, szirénahangjaival
szüntelen dolgozott,
s mint visszahanyatló időm,
elhamvadt lassan
Kelet minden mocskával egy város,
és kopár-szürkében ázva
egy kivénhedt ipari táj,
mögém szorult végre,
mi múlt, csőrengetegeivel,
kőomlásaival és fehéren izzó
kemencéivel – s ahogy
a tekintet megtapadt, hasadékon,
sziklaormokon, a völgyek
s a hegyközök fölött
ingó-lengő köd- s páralombokon,
ahogy a szem megpihent
a hajnal opálhidegéből
kibomló zöldeken, s a borszín
meg a tengeri-sárga és a smaragd
boltos ív is – az égre írva –
amint a földtől földig ért...
Mindent ígért:
ezt az izzó délszaki
pompát, a percenként előbizsergő
tenyérnyi szegfűgombákat a fű közt,
míg bent a hűsben halk
szonáta fodrozódik
s meg-meglibegnek a szárnyak,
szirmok, a felületeken csöpp
fuvalom, s egy billentyűsoron
a tenger motozása –
a mindent ígérte, s ezt:
mikor a szögletek meghajolnak,
s a parányka dolgok is kigömbölyödnek,
s már-már minden egész, hogy a
lélegzet eláll...
egy szendergő oroszlán
még itt hever, még itt szuszog a nyár
testünk alatt és álmatag tagjainkban:
most kellene élni, tanulni
egy másik életet...